megjelent: EURÓPAI IDŐ
2001/10 Zenebona
Szentgyörgynapok
pop-rockban
Mindig és mindenhol az ember nem
lehet jelen. Ezért van az, hogy az alábbi beszámoló csak a szombati, április
21-ei fellépőkről szól. Szerény személyem a rock és pop zenét hivatott követni,
de a parkban felállított miniszínpadi népzene sokkal kellemesebb volt a fülnek
és a szemnek, mint a nagyszínpadon egymást követő tátogó, arctalan zenéjű,
destruktív dalszövegű csapatok ugra-bugra mutatványa.
Persze, azért jó dolgok is történtek
a nagyszínpadon. Délután 5 órakor a székelykeresztúri Forgotten mutatta be
röpke 25 perc alatt a saját dalaiból álló programját. Ilyen tisztán, arányosan
életükben még nem szólt a cucc. Az utóbbi időben kevés olyan hazai csapatot
hallottam, melynek a dalaitól lúdbőrös lesz a hátam, de a Forgotten produkciója
ezt a fajta kellemes bizsergést váltotta ki nálam. Végre egy olyan itthoni
rockegyüttes, amely a szerzeményeibe népzenénk dallamvilágából csempész be
motívumokat.
Nem sokkal utánuk következett a
“tátika-show”, melynek végefele a színpad előtt összesereglett tömeg már türelmetlenül
várta Dancs Annamarit. Annak ellenére, hogy az általa képviselt stílus nem az
én világom, minden elismerésem az övé és az édesapjáé, Dancs Árpádé. Az
igényesen meghangszerelt dalok – igazi zenészek által feljátszott szerzemények
(pl. Köszöntelek Amerika) és nemcsak hangmintákból összemixelt dolgok – és
többé-kevésbé igényes szövegek jóval túlmutatnak az előtte ugrabugráló
csapatokon. Én csak azt sajnálom, hogy nem élő zenekar nyomta Annamari mögött a
zenei alapokat
Hosszabb átszerelési szünet után…
eleredt az eső és a Mercedes Band is begyújtotta a motorokat. Programjuk 80%-át
Led Zep feldolgozások tették ki, volt Thunderstruck és két saját szerzemény.
Semmi bajom feldolgozásokkal, meglepően
jól adták őket elő, de a két saját szerzeményük még túl kevés ahhoz, hogy
egyénisége legyen a csapatnak. Végre meg kéne már érteni, hogy aki szinte
kizárólag feldolgozásokkal (utánzással) szolgálja ki a közönséget, előbb-utóbb
a vendéglátós szintre “emelkedik”.
A Tunyogi Band klasszikus intrója
kellőképpen felhergelte a tömeget ahhoz, hogy az Öregesen (Ahogy jól esik) c.
daluktól egy emberként dobja el mindenki az agyát – még a Jóisten is elzárta a
csapokat a csodálkozástól -, hogy fejet hajtson a magyar rock őskövületei
előtt. Szavakkal leírhatatlan az az érzés, amikor ott látod-hallod azokat, akik
megírták a Szabad vért, seprűre ültetnek a Boszorkányrepüléssel, biztatnak,
hogy Menj tovább, ha csak Két forintért is, hogy majd magasra szállj a Piramis
klasszikussal (Szállj fel magasra). A Fekete démon kétlábdobjával
lehengerelnek, majd lazán előadják a P.Mobil Alkohol bluesából a “söröcske,
borocska” klasszikus sorát. Látszik rajtuk, hogy ezt az életformát nem csak
megjátszodják, a rock’n’roll valóban az életük. Amikor eljön a búcsú ideje, az
égi csapok ismét megnyílnak, de a “visszázás” után a Becsület az becsület és a
“fekete bárányokat” ok nélkül nem lehet áztatni – csap elzárva – majd egy
Utolsó cigaretta és … életem egyik legjobb bulija véget ér. A zenekar
tökéletesen szólt, bár a hangerő potit feljebb is lehetett volna tolni. Tény,
hogy amikor ezeket a sorokat írom, még mindig a TRB hatása alatt vagyok.
“Ez az átok
az enyém/ Ez a vér, nyugtalan vér/ SZABAD VÉR”