FÉLSZIGETI PILLANATKÉPEK - Marosvásárhely – Félsziget – 2005. július

 megjelent: Rockpolis / RM Média

FÉLSZIGETI PILLANATKÉPEK

    Marosvásárhely – Félsziget – 2005. július

A Félsziget, a Hajógyári Sziget kisöccse, idén harmadjára került megrendezésre Marosvásárhelyen, a Weekend telepen. Évről-évre színvonalasabb kezd lenni, már ami a nemzetközi felhozatalt illeti. Viszont a programok összeállításánál még vannak bakik, itt elsősorban a zenei programokra gondolok, mivel jószerével csak azokon vettem részt, időhiány és az agylágyító kánikula miatt. Így tehát csak pillanatképekben fog felvillanni a félszigeti feeling.

Mivel az első nap semmi izgalmasat nem kínált számomra, második nap zarándokoltam el a fentebb megnevezett helyre. Rögtön a kolozsvári Altar thrash metalja talált mellbe. Az Altar a ‘90-es években volt igazán sikeres Románia szerte, aztán a XX. század végére, a XXI. század elejére megfáradni látszott a dolog, pár éve azonban ismét teljes erővel nyomulnak Andy Ghost-ék. Az Altar kellőképpen bemelegítette az Ossianra érkezet fémszívűek hallójáratait. Nem tudom, hogy kinek, vagy minek köszönhető, de Paksi Endréék félórával hamarabb kezdtek a meghirdetett programnál. Így elég sokan voltak akik lemaradtak az Ossian show elejéről, mivel a hátsó színpadnál (Maros színpad) épp Charlie “whiskyzte” a hallgatóságot/nézőközönséget. A koncert végére azonban  rengetegen összegyűltek, szerintem az Ossianra többen voltak kíváncsiak, mint a két nap múlva fellépő, agyon ajnározott Tankcsapdára. A Ossian kb. 2 órás programmal vitte a metal mennyországba a fémszívű rock katonákat, magányos angyalokat, az éjféli lányra várókat. A legtöbb közönségkedvenc Ossian nóta ott volt a Félszigeten, ahol igenis van igény  a metal zenére, nemcsak a média által felkarolt sztárcsapatokra. A közönség nem igazán akarta leengedni Endrééket, de megértettük, hogy másnap a csapatnak 800 km-re odébb van fellépése, így a Mire megvirrad (egyik személyes kedvenc Ossian dal) méltóképpen zárta ezt a fergeteges bulit.

A harmadik nap sem volt metal mennyország, így fül- és agytekervény kímélés gyanánt menedéket leltem a hátsó színpadnál a jó öreg Hobo Blues Band társaságában.

Szombaton a Mercedes Band-re érkeztem a helyszínre. Mercedesék sepsiszentgyörgyiek, ők a jó öreg hard rock gyökerekből (Deep Purple, Led Zeppelin, stb) táplálkoznak, saját számaik mellett a nagy öregek slágereit is beépítik repertoárjukba. Utánuk következett a temesvári Quo Vadis, akik szintén blues alapú hard rockot játszanak már nagyon régen. Ez az a csapat amely jóval több sikert megérdemelne, de sajnos ez az ország (Románia) nem igazán kedvez az igényesebb zenét játszó együtteseknek. Ezután jött a sztár Tankcsapda, akik rengeteg embernek csalódást okoztak. Félreértés ne essen, ez nem az én véleményem. A koncert után több ismerőssel is találkozva, mindenik csalódottan húzta el a száját amikor szóba került, hogy kinek hogy tetszett a ‘csapda. Lukácsék után Deák Bill Gyula vette birtokba a színpadot (első-, Weekend színpad). Az öreg Bill megmutatta, hogy hogyan kell még mindig nyomni a Kőbánya bluest, meg a nagy Radics nótát a Zöld csillagot. Persze volt emlékezés is a magyar gitárhősökre, az ős P.Box dallal, A zöld, a bíbor és a feketével. Szerintem ezután következett a legnagyobb program összeállítási baki, mivel ennyi rock-, blues banda után, erre a színpadra marhaság volt betenni egy rap-, gankszta szövegelő masinát (vagyis masinákat, mivel ketten voltak +  a DJ aki a bakeliteket nyúzta), hogy utána ismét egy kevésbé ismert, de fantasztikus blues alapú hard rockot nyomó csapat vegye birtokába a színpadot. A Midnight Express-rõl van szó, akinek frontembere nem más mint Totu Rares, aki a kolozsvári gyökerekkel rendelkező Trans Express frontembere (gitár, ének), aki évekig Budapesten élt és akinek annak idején A hosszú út című dala rajta volt egy Hammeres Demonstráció kazettán, amely nóta fel is csendült a Félszigeten. Jelenleg Rares Bukarestben él…

A Félsziget utolsó napja számomra egyet jelentett az Apocalypticával, ezért abban az agybomlasztó kánikulai hőségben nem is érdekelt más csapat, így a sörsátrak jótékony árnyékában vártuk, hogy a színpadra lépjenek a finn cselló-metalosok (ezt a megnevezést valamelyik újságból szedtem, szerintem találó :)). Nem is okoztak csalódást Paavo-ék. A saját szerzeményeik mellett elhúzták a nagy Metallica slágereket is, amelyekre (és nemcsak) eszeveszett headbangelés volt fent a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A jól ismert Metallica nótákra nagyobb éneklést vártam volna el a közönségtől, én mindenesetre még másnap is rekedten dúdorásztam az Enter Sandman, Master Of Puppets sorait.

A sok pletyka ellenére jövőben is lesz Félsziget és a helyszín ugyanaz marad, vagyis: Marosvásárhely, Weekend telep.

Sch-R-E

IV. Székelyföldi Rockmaraton Székelyudvarhely, Szejkefürdő 2005. július 13-17.

megjelent: Rockpolis / RM Média, írta: Benedek Sándor

IV. Székelyföldi Rockmaraton
Székelyudvarhely, Szejkefürdő
2005. július 13-17.

Negyedik állomásához érkezett a Székelyföldi Rockmaraton, és idén négy napig tartott. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn Orbán Balázs sírja körül július 14-17. között ismét sátrak tarkították a tájat. Az oda látogató turisták csak néztek ki a fejükből, hogy mi ez a rockerhad és zaj a természet lágy ölén. Naponta 7-8 erdélyi, illetve magyarországi zenekar játszott, a bluestól a metalig számos stílust képviselve. Nehéz lenne valamennyiről írni, így csak a fontosabb együttesek produkciójáról számolok be. A csíkszeredai Fading Circles az évről évre itt szereplők között említhető, komplex-progresszív metalt játszik, ám ez a komplexitás nem teszi emészthetetlenné a zenéjét. A fesztivál első napján a csíki srácok megragadó szólókat meg riffeket gyártottak, így ismét meggyőztek arról, hogy tudnak muzsikálni, méghozzá jól. A magyarországi Septic hörgős-döngölős zenéje is megnyerte tetszésem, és az extrém metal többi kedvelőjének is minden bizonnyal bejött.
Az idei maratonon három magyarországi tribute-banda lépett fel, ezek közül elsőként a Scorpions Tribute Band, amely nem hagyott mély nyomot bennem. Kevésbé ismert számokat játszott Klaus Meinééktól, később viszont az ismertebb dalok is sorra kerültek, de nem dobtam el magam tőlük. (Nem így a Judas Best és az Iron Maidnem, de erről majd később.)
A fesztivál egyik sztárja a Deák Bill Blues Band volt. Talán mondanom se kell, hogy Deák Bill Gyula nagyszerűen énekelt, ezt persze már megszokhattuk tőle, csak a hangzás miatt tompán szólt gyönyörű hangja, nem hasított úgy, mint ahogy szokott például a pesti Akácfa utcai klubban. Az aktuális kísérőzenészekkel először láttam; a kis termetű gitáros egészen elbűvölt, a billentyűs úgyszintén. Számos idősebb udvarhelyi is kilátogatott a "nagy öreg" bulijára, és - talán ez okból is - Bill kapitány a Hobo Blues Band slágereivel aratta a legnagyobb sikert.
Másnap a P. Mobilnál állatian jól szólt a cucc, persze a show-hoz a zenekar kitűnő produkciója is kellett ugyebár. Elhangzott a Kétforintos dal, a Zöld csillag, a Dugjatok a 220-ba stb., valamint a '98-as album dalai: Dől a lé kifelé, Kutyából szalonna, Babba Mária... Schuster Lóri zenekarvezető hozta a szokásos formáját: beöltözött nyuszinak, tüzérnek, thrash-énekeseket megszégyenítően üvöltötte a Mobil-számokat; a tapsgép sem hiányzott, és az egyik dalnál a közönség soraiból lányokat hívott a színpadra táncolni. A rocker hölgyek ki is használták az alkalmat, és elárasztották a deszkákat, igazán kitettek magukért.
Az Örökmozgót a Judas Best követte, melyet nagyon kíváncsian vártam. Igazán jól nyomták a Priestet, de talán kezdésnek jobb lett volna a Metal Godsnál gyorsabb dal. A nagy sikerszámok közül természetesen nem hiányzott a Breaking The Law meg a Painkiller, ezenkívül a Night Crawler, a Grinder, a Hell Bent For Leather, a Living After Midnight ragadott meg. Az énekes néhol kimondottan halfordosan énekelt, a magas hangokat is jól bírta, de a fiúk nem tudták azt a benyomást kelteni, hogy az eredetit hallgatom.
Másnap hagyományos heavy metalt kaptunk az arcunkba a magyarországi Morpheustól, valamint a szintén magyarhoni Obstructiontol és Wisdomtól, magas színvonalon. Az Echo Of Dalriada népzenét vegyített a metalba, lány énekessel nyomult, de nem varázsolt annyira el, mint ahogy azt az ilyen folk-metal stílustól elvárnám; ráadásul ha már egy együttesnek az az egyik fő vonása, hogy a magyar népzenéből merít, igazán adhatna magának magyar nevet.
Ha nem is voltak annyian, mint előző nap a P. Mobilon, a Moby Dickre hasonlóan jót buliztak a rajongók. A régi sikerszámokon kívül elhangzott a Se Nap, se Hold album dalaiból is néhány. A basszusgitáros Göbl Gábor "rajtakapta" a közönséget: az nem ismerte az új klipet, amelyik a Viván fut. "Ti nem nézitek a Vivát, ti a Duna Tévét nézitek!" - tört rá a felismerés a soproni zenészre. Javasolta, minél többen írjanak a Duna Tévének, hogy sugározza a klipet. Várom az eredményt. Amúgy a szokásos formájukat hozták, buli volt a javából.
Vasárnap a marosvásárhelyi Gedeon dallamos punkzenéjével a szemerkélő eső ellenére tízegynéhány rajongót odacsábított a színpad elé, mókás csapat, poénos szövegekkel. A budapesti Földrengés dallamos thrashével nem rengette meg a földet (a kis hangerő miatt), de az aznap még gyér közönség jól reagált, ami érthető, mert a trió jól zenélt. Ezt a kolozsvári Knock Out követte, amely az Erdélyben magyarul éneklő rockbandák egyik éllovasa, több slágerszáma van, rá minden fesztiválon beindul a közönség. Az együttes - a saját megnevezése szerint - power rock'n'rollt játszik.
Aztán jött a rockmaraton kuriózuma. Mintegy három napig azt találgattam, mi lehet az az Ismerős Arcok, mert nekem egyáltalán nem volt ismerős, pedig ez a zenekar volt az utolsó nap sztárjaként meghirdetve. Most megismerhettem - azt kell mondanom, hogy hál' Istennek, mert nagyon kellemes élményben volt részem. Az udvarhelyieknek ismerősek voltak a fazonok, mivel azok már többször felléptek a Székelyföldön. Nagyszerű dallamos rockot játszottak, népzenei elemekkel, ami igazán üdítően hatott a sok zúzás után. Szövegei "kissé magyarkodók", de ez valahogy nem zavart, annyira tetszett a zenéjük.
Aztán az Iron Maidnemtől is leesett az állam: a srácok csak annyiban különböznek a Maiden tagjaitól, hogy magyarországiak, és nem ők írták a Number Of The Beastet meg társait, mindezt leszámítva viszont ugyanúgy játszanak, mint a legendás brit banda. Káprázatos volt! Nekem azért is volt ilyen csoda ez, mert először láttam a Maidnemet, persze már sok jót hallottam róla. A négynapos bulit a marosvásárhelyi Defender zárta, amely a szokásos formáját hozta. Dallamos hard-rockot játszik, amivel nem sok újat hozott a rockzenébe (ráadásul az Edda hatása nagyon érződik), de tagjai jó dalokat írnak.
A szervező ZeneUdvar Egyesület jövőre ötnaposra tervezi a Székelyföldi Rockmaratont, én már most kíváncsi vagyok a fellépők névsorára. Az idei rendezvény is bizonyította, hogy nemcsak metalbandákat, hanem a nagy öregeket is érdemes elhozni, van rájuk igény.