megjelent: Rockpolis / RM Média
FÉLSZIGETI PILLANATKÉPEK
Marosvásárhely – Félsziget –
2005. július
A Félsziget, a Hajógyári Sziget
kisöccse, idén harmadjára került megrendezésre Marosvásárhelyen, a Weekend
telepen. Évről-évre színvonalasabb kezd lenni, már ami a nemzetközi felhozatalt
illeti. Viszont a programok összeállításánál még vannak bakik, itt elsősorban a
zenei programokra gondolok, mivel jószerével csak azokon vettem részt, időhiány
és az agylágyító kánikula miatt. Így tehát csak pillanatképekben fog felvillanni
a félszigeti feeling.
Mivel az első nap semmi izgalmasat
nem kínált számomra, második nap zarándokoltam el a fentebb megnevezett helyre.
Rögtön a kolozsvári Altar thrash metalja talált mellbe. Az Altar a ‘90-es
években volt igazán sikeres Románia szerte, aztán a XX. század végére, a XXI.
század elejére megfáradni látszott a dolog, pár éve azonban ismét teljes erővel
nyomulnak Andy Ghost-ék. Az Altar kellőképpen bemelegítette az Ossianra érkezet
fémszívűek hallójáratait. Nem tudom, hogy kinek, vagy minek köszönhető, de
Paksi Endréék félórával hamarabb kezdtek a meghirdetett programnál. Így elég
sokan voltak akik lemaradtak az Ossian show elejéről, mivel a hátsó színpadnál
(Maros színpad) épp Charlie “whiskyzte” a hallgatóságot/nézőközönséget. A
koncert végére azonban rengetegen
összegyűltek, szerintem az Ossianra többen voltak kíváncsiak, mint a két nap
múlva fellépő, agyon ajnározott Tankcsapdára. A Ossian kb. 2 órás programmal
vitte a metal mennyországba a fémszívű rock katonákat, magányos angyalokat, az
éjféli lányra várókat. A legtöbb közönségkedvenc Ossian nóta ott volt a
Félszigeten, ahol igenis van igény a
metal zenére, nemcsak a média által felkarolt sztárcsapatokra. A közönség nem
igazán akarta leengedni Endrééket, de megértettük, hogy másnap a csapatnak 800
km-re odébb van fellépése, így a Mire megvirrad (egyik személyes kedvenc Ossian
dal) méltóképpen zárta ezt a fergeteges bulit.
A harmadik nap sem volt metal
mennyország, így fül- és agytekervény kímélés gyanánt menedéket leltem a hátsó
színpadnál a jó öreg Hobo Blues Band társaságában.
Szombaton a Mercedes Band-re
érkeztem a helyszínre. Mercedesék sepsiszentgyörgyiek, ők a jó öreg hard rock
gyökerekből (Deep Purple, Led Zeppelin, stb) táplálkoznak, saját számaik
mellett a nagy öregek slágereit is beépítik repertoárjukba. Utánuk következett
a temesvári Quo Vadis, akik szintén blues alapú hard rockot játszanak már
nagyon régen. Ez az a csapat amely jóval több sikert megérdemelne, de sajnos ez
az ország (Románia) nem igazán kedvez az igényesebb zenét játszó együtteseknek.
Ezután jött a sztár Tankcsapda, akik rengeteg embernek csalódást okoztak.
Félreértés ne essen, ez nem az én véleményem. A koncert után több ismerőssel is
találkozva, mindenik csalódottan húzta el a száját amikor szóba került, hogy
kinek hogy tetszett a ‘csapda. Lukácsék után Deák Bill Gyula vette birtokba a
színpadot (első-, Weekend színpad). Az öreg Bill megmutatta, hogy hogyan kell
még mindig nyomni a Kőbánya bluest, meg a nagy Radics nótát a Zöld csillagot.
Persze volt emlékezés is a magyar gitárhősökre, az ős P.Box dallal, A zöld, a
bíbor és a feketével. Szerintem ezután következett a legnagyobb program
összeállítási baki, mivel ennyi rock-, blues banda után, erre a színpadra
marhaság volt betenni egy rap-, gankszta szövegelő masinát (vagyis masinákat,
mivel ketten voltak + a DJ aki a
bakeliteket nyúzta), hogy utána ismét egy kevésbé ismert, de fantasztikus blues
alapú hard rockot nyomó csapat vegye birtokába a színpadot. A Midnight
Express-rõl van szó, akinek frontembere nem más mint Totu Rares, aki a
kolozsvári gyökerekkel rendelkező Trans Express frontembere (gitár, ének), aki
évekig Budapesten élt és akinek annak idején A hosszú út című dala rajta volt
egy Hammeres Demonstráció kazettán, amely nóta fel is csendült a Félszigeten.
Jelenleg Rares Bukarestben él…
A Félsziget utolsó napja számomra
egyet jelentett az Apocalypticával, ezért abban az agybomlasztó kánikulai
hőségben nem is érdekelt más csapat, így a sörsátrak jótékony árnyékában
vártuk, hogy a színpadra lépjenek a finn cselló-metalosok (ezt a megnevezést
valamelyik újságból szedtem, szerintem találó :)). Nem is okoztak csalódást Paavo-ék.
A saját szerzeményeik mellett elhúzták a nagy Metallica slágereket is,
amelyekre (és nemcsak) eszeveszett headbangelés volt fent a színpadon és a
nézőtéren egyaránt. A jól ismert Metallica nótákra nagyobb éneklést vártam
volna el a közönségtől, én mindenesetre még másnap is rekedten dúdorásztam az
Enter Sandman, Master Of Puppets sorait.
A sok pletyka ellenére jövőben is
lesz Félsziget és a helyszín ugyanaz marad, vagyis: Marosvásárhely, Weekend
telep.
Sch-R-E
