megjelent: EURÓPAI IDŐ
1999/13 Zenebona
Műanyagflakon-eső,
könnygázbomba és METALLICA Bukarestben
Bukarest most így nyár előn még
rondább képet nyújt, mint télen. A csoportosan kószáló kóbor kutyák, a központi
helyeken tornyosuló szeméthegyek, a
bűzlő Dâmbovita egyértelműen azt jelzik, hogy Balkánia fővárosában vagy és nem
a kis Párizsban. Ott és akkor “felejtsd el, hogy Európa”, pedig milyen
optimista voltam a Dio koncertbeszámolómban a közönséget illetően…
A 2 órára meghirdetett kapunyitás 4
órára módosult. Persze, a tömeg nagy része ezt nem tudhatta, így a különböző
üdítős flakonok már fél négy körül szálldosni kezdtek a rohamrendőrök felé. Fél
ötkor végre kitárult a kapu és hatalmas nyomulás támadt. A rendőrök nem bírva a
túlerővel, csak könnygázzal tudták lecsillapítani a tömeget. A bejáratnál még
vagy 15-ön megtapiztak, aztán mindenki boldogan elfoglalhatta a helyét, ahová a
jegye szólt.
Jól megszokott keleti késéssel a
bukaresti Antract 6 óra helyett 7 előtt 10 perccel lépett a gigantikus
színpadra. Tisztelet a bátorságukért, hogy 20 percig tűrték a közönség
füttykoncertjét és a műanyagflakon-esőt. A hímsoviniszta szövegekkel
megtámogatott, nem sok jót mondó hard’n’heavy zenéjük engem sem késztetett
arra, hogy a közeljövőben lerohanjak egy bukaresti lemezboltot, de azért arra
sem, hogy kezdjem őket hajigálni…
A másik előzenekar, az amerikai Monster Magnet
anyagai után ellenben már érdemes kutatni. A nagyon jó hanggal megáldott
énekessel és az ős-Black Sabbath ízekkel átitatott zenéjével ez a csapat olyan
rock’n’roll showt nyomott le, amit tanítani kellene. Persze ők is érezték, hogy
a tömeg nem miattuk gyűlt össze, azért a jó félórás intenzív Magnet kezelés
után, átalakítás végett átengedték a színpadot a roadoknak.
Fél tíz körül elsötétült minden és a
megszokott intróval A jó, a rossz és a csúf westernfilm zenéjével berobbantak a
‘90-es évek Fém Istenei, a talpig feketében öltözött Metallica! Kivétel az
utóbbi idők legnagyobb csalódását okozó Lars fiú volt, aki a csapat “fekete
bárányaként” fehér pólóban pattant a két lábdobú Tama szerkó mögé.
Viselkedésével is kitűnt a többiek közül, látszott rajta, hogy már nem az a tűz
ég benne, mint ‘93-ban az MTK stadionban.
Átnyargaltak a pályafutásuk
legnagyobb dalain, a hangsúlyt a Ride the lightning album szerzeményeire
helyezve. A két Load album dalait nem nagyon erőltették. Az igazság az, hogy
élőben egyik Load-os szerzemény sem éri utol az olyan monumentális nótákat,
mint a Creeping Death, a Wherever I May Roam, a Trapped Under Ice vagy a
félelmetes intróval és tűzijátékkal bevezetett One. A Garage Inc.-ról, ha jól
emlékszem a Die, Die My Darling hangzott el. Kirk hiába vezette elő a Sabbra
Cadabbra klasszikus Sabbath riffet, Larsék nem haraptak rá, de ugyanúgy járt
valamelyik Justice-os témával is. A hangzásról annyit, hogy a bőgő szerintem
túl erős volt és a túlzott hangerő megölte a zene tisztaságát. Így az One és a
Nothing Else akusztikus témái torzan szólaltak meg. A tömeg hiába skandálta a
Seek and Destroy-t, Hetfieldék a Battery-vel vettek búcsút romániai
rajongóiktól. Azért a Fade to Blacket és a Sanitariumot beszoríthatták volna a
műsorba…
Végezetül egy jó tanács az
érzékenyebb lelkületű rockrajongó társaimnak: Ha lehetőség van rá, az ilyen
nagy koncerteket Pesten nézzétek meg. Ott azért már tudják, mi fán terem a
civilizáció!
SchEndre