Rocktoborzó Kolozsváron

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/23 Zenebona 

Rocktoborzó Kolozsváron

            A rádió koncertterme nem a legideálisabb helyszíne egy rockkoncertnek, de hát nem is igazán koncert volt az október 15-i első Rocktoborzó, hanem inkább rockelőadás. Az ok, amiért a fent nevezett helyen zajlott ezen esemény, abban keresendő, hogy Kolozsváron nincs egy olyan épület, amely alkalmas volna rockkoncertek rendezésére. A neves Phoenix együttes is azelőtt este a szabadtéren volt kénytelen játszani, a 8 fokos “melegben”. Hallja “polgármester úr” (Téglagyári Megálló) többek között ezzel a problémával is kellene foglalkozni és nem a padfestésekkel, meg az ásatásokkal…

            A jobbára egyetemistákból álló közönség 6 órakor már ott tolongott a bejárati ajtók előtt, de egy váratlan áramkiesés miatt csak félórás késéssel kezdődhetett meg az előadás, amely akár az “Igényes zenét az igényes közönségnek” alcímet is kaphatta volna.

            A csíkszeredai Scamp Heart Killers csapott elsőnek a húrok közé. Ahhoz képest, hogy saját cuccon játszottak a megszólalás nem volt top közelbe, ez talán az AMI hangmérnökének, Frici távolmaradásának tudható be, amely tény a rendezőknek is nagy csalódást okozott. Lehet, hogy a rossz megszólalás a szokatlan helyszín miatt volt, de a Szívgyilkosokat ilyen erőtlennek még sosem láttam. Annál nagyobb energiával robbant a színpadra a szilágysomlyói Dant, akik a saját szerzemények mellett eljátszottak egy Edda és egy Bon Jovi dalt is. A mostoha körülmények ellenére is amelyben a zenekar van, nagy lépésekkel haladnak felfelé a fejlődés lépcsőfokain. Csak így tovább Dant! A sepsiszentgyörgyi Mercedes Blues Band-hez másodszor volt szerencsém. Az első találkozáskor, a tavalyi Diák Zenekarok Országos Találkozóján elmentünk egymás mellett, most pedig meglepetek, hogy mennyire eredeti szövegeket tudnak írni és a zene megírásához is rengeteg fantáziájuk van. Viszlát a következő bulin. Sajnos a rossz hangzás nekik is betett, de a lényeget értettük. A Téglagyári Megálló dalai ismerősként köszöntek rám, hát még a nyitó daluk, ami nem volt más, mint az ősrégi Autostop MS lírája, A játszótér kölykei. Egy igazi rockbulin szeretnék összefutni velük, ahol aztán lehet ihaj-csuhajozni. A Knock Out-nak rendesen „bemelegítették” a közönséget. Yogi és csapata egy olyan dalcsokrot tett a színpadra, amely minden rockzenekedvelőnek a zenés vázájában kellene, hogy legyen, ha volna második kazetta, ha volna pénz, hogy a régi dalokat újra kiadják, legalábbis azokat, amelyeket áthangszereltek.

            Egy Knock Out koncert számomra mindig csemege, mindig valami meglepetés ér általuk, akárcsak most. Első meglepetés: Öcsike (basszusgitár) visszatért; második meglepetés: Sanyi (dob) elment; harmadik meglepetés: 3-4 új dal a repertoárban és habnak a tortán a Metropol Nektek című száma. Hol késik már az a második album?!

            Az első Rocktoborzó sikerét igazolja, hogy a rádió koncertterme zsúfolásig megtelt. A tavaszi Knock Out bulihoz hasonlóan a belépés ingyenes volt. Ezért köszönet a rendezőknek, a Kolozs megyei Művelődési Felügyelőségnek, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE), a Pentaton Kulturális Alapítványnak.

            Viszlát a II. Rocktoborzón! Figyelem pályázni akaró zenekarok, igyekezzetek, hogy a II. is ilyen színvonalas legyen. Talán nem ártott volna, ha a most pályázó, csak éppen ringbe nem kerülő csapatok is a közönség soraiba szorongtak volna, hadd lássák mit is vár el tőlük a közönség és nem utolsó sorban a rendezők.

SchEndre

DIO bácsi Bukarestben

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/21 Zenebona 

DIO bácsi Bukarestben

            Rocklegendák, ha nálunk járnak…

            …akkor a dalokba szőtt mesék életre kelnek. A tájainkon már jól megszokott késéssel indult be az a bizonyos szivárványos (Rainbow) fekete szombat (Black Sabbath), szeptember 21-én, hétfő este. Mielőtt a Mester vezetésével időutazást tettünk volna a rockzene világában, el kellett viselni né(gy)hány bukaresti banda terrorját. Az első a Zob volt, a második a Neurotica, amely szerintem az est legeredetibb zenekara volt. A másik kettő a Parlament és az Antract névre hallgat, de hogy melyik volt az országgyűlés és melyik a közjáték(=antract) csak a beavatottak tudhatták. A rendezők jobban tették volna, ha egy-két olyan előzenekart hívnak meg melynek stílusa közelebb áll a főbandáéhoz és az agyoncsépelt témákon kívül valami egyénit is tud produkálni. Az is elég ciki volt, hogy az átszerelés alatt Ozzy Ozzmosis albuma szólt. Nem mintha valami kifogásolni való lenne rajta, én is nagyon kedvelem, de köztudott, hogy a Sabbath két énekese, Ozzy és Dio között soha nem tombolt a nagy barátság. Sőt. No comment…

 Még mielőtt valaki mérgesen a sarokba hajítaná az újságot azzal, hogy mit akadékoskodik folyton ez a szőrös szívű firkász, megsúgom, hogy ezután csupa jót fogok írni. Még egy kis türelem, hadd említsem a közönséget. Nagyon meglepett, hogy itt Romániában is vannak olyan emberek, akik civilizáltan tudnak viselkedni egy ilyen nagyszabású rendezvényen. A rockerek ezen az estén bebizonyították, hogy ők/mi már felnőtt(ünk)ek Európához.

            Sötétség… A pokol 666. Bugyrából előtörő hangok, megszólal a ‘93-as Strange Highways album Evolution dalának riffje, fény önti el a színpadot és előttünk áll a kis Nagy ember, ezrek bálványa és énekel. Rég voltam olyan koncerten, ahol a hideg futkorászott a hátamon. Itt nincs mese, egy legenda kelt életre! Széles mosollyal konferálja be a nagy klasszikusokat: Holy Diver, Rainbow in the Dark, Don’t talk to Strangers, Children of the Sea… Gesztikulál, előadja a dalt, vezeti a csapatát. Olyan, mint egy kis ördög, amikor a Heaven and Hell közben alulról vörös fénnyel megvilágítják. Ízig-vérig frontember. Bár nem igazán állnak közel hozzá a Deep Purple Mistreated dalának sorai, elnézzük neki, mert a szivárvány kánonjával (Catch the Rainbow) színezi a középrészt. Hangjával párbajozik a gitáron megszólaló hangokkal, emígy buzdítva gitárosát: “Tracy G. play for me”. Kétszer hívja vissza a közönség. Az első ráadásban a Man on the Silver Mountain-be építi bele a Long Live Rock and Roll-t, majd a We Rock-kal vesz végleges búcsút. Látszik, hogy elégedett az “éhes” közönség fogadtatásával.

            Feledjük el, hogy néha a szóló számokban túl halk volt a billentyű, hogy Tracy G. elnagyoltan játszotta a Rainbow és más klasszikusokat, hogy a műsor gerincét régi dalok tették ki (ami nem volt baj). Mindezek mit sem számítanak. A lényeg: itt volt Ő, a kis ember

óriási torokkal.

SchEndre

D. Nagy Lajos bikiniben és anélkül

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/11 Zenebona

D. Nagy Lajos bikiniben és anélkül

            Székelyföld rockrajongóinak az elmúlt hetekben-hónapokban kevesebb okuk lehet panaszra, mint általában, hiszen szinte egymást érték a különböző rockfesztiválok, koncertek. Koncz Zsuzsa előtt néhány nappal D. Nagy Lajos látogatott el hozzánk kísérőzenekarával. Bár nemrég a második szólóalbuma is napvilágot látott, nyilván a közönség elsősorban a Bikini énekesét látja benne, ezért a Zenebona munkatársai is előbb erről a zenekarról faggatták.

- Hogyan állt újra össze a Bikini? A régi nagy csapatok nosztalgiázós sorába akartok lépni, vagy más szándékotok is van?

- A dolognak pontosan ez a lényege. Amikor szóba került az újjáalakulás én azt mondtam, hogy semmi kedvem nosztalgiázni mint egy osztálytalálkozón. Ilyenkor ugyanis óhatatlanul felmerül a közönségben az a gyanú, hogy a zenészeknek elfogyott a lóvéjuk és csak azért álltak össze, hogy egy kis pénzt haza vigyenek. Azt mondtam, hogy csináljunk egy új lemezt és ha az sikeres, akkor érdemes koncertezni is. Az új Bikini lemez nagyon bejött, a BS zsúfolásig megtelt. Ennek a zenekarnak tehát nem csak múltja van, hanem jövője is. Nem csak egy koncertre hoztuk újból létre és azt hiszem, hogy most már csak az idő fogja feloszlatni a Bikinit. Mivel három éves szerződésem van szólólemezre, az elkövetkezendő évekre úgy tervezem, hogy tavasszal készítem el a saját lemezemet, ősszel pedig a Bikini albumot. A kettő más-más karakterű. A szólódalaim érzelmi, hangulati inditatásúak, míg a Bikini számai közéleti dolgokkal foglalkoznak, mintegy görbe tükröt tartva a társadalom elé.

- Az októberi visszatérő bulit megelőzte egy szlovákiai bemelegítő turné. Miért nem jöttetek inkább Erdélybe?

- A szempontunk az volt, hogy Budapesthez minél közelebb legyenek a bemelegítő koncertek mivel napközben rengeteg dolgunk volt. Videoklipet forgattunk, interjút adtunk különböző tévéknek és rádióknak. Este aztán gyorsan átugrottunk Szlovákiába egy-egy koncertre, másnap pedig újból Pesten dolgoztunk. Mivel Erdély és főleg Székelyföld Budapesttől sokkal messzebb van, mint a szlovák városok, ezt itt nem tudtuk volna megoldani. De el kell mondjam, hogy hozzátok szívesebben jövök, mivel az erdélyi közönség valahogy érzelemdúsabb.

- Az új album, A szabadság rabszolgái egy laza koncepciót sejtet. Mit akartatok vele kifejezni?

- Van egy szám a lemezen, ami konkrétan megmondja: “Dalolok a máról”. Azt akartuk megénekelni, hogy hol tart ma a világ, hogyan látjuk mi a világot. A Bikini mindig is arról szólt ami velünk történik és a környezetünkben élő emberekkel. Mindig azt mondták a dalainkra, hogy jé, hát én is így gondoltam, csak nem tudtam ilyen jól megfogalmazni.

- A kiadóval közösen nem gondoltatok arra, hogy a kazettáitokat itt Erdélyben is forgalmazni kéne?

- A szólóalbumom kiadója, a Sony Music ajánlotta, hogy hozzak magammal kazettákat és itt a koncertjeim alatt árulják. Ez egyfajta felmérés is lehetne. De az az igazság, hogy az itteni árakhoz viszonyítva ezek elég drágák…

- A Bikini szünetelése alatt feltámasztottad régi együttesedet, a Rolls Frakciót. Mi történt vele?

- Már nem működik. ‘93-tól három éven át létezett. Ez az időszak nagyon fontos volt számomra, mivel rengeteg kísérletezésre volt lehetőség. A tagjai mára szétszéledtek, egyikük elment vendéglátózni.

-  Mivel szó esett mindenről, hadd kérdezzem meg, hogy melyek a kedvenc együtteseid?

- Nagyon sok kedvenc zenekarom van. Bár én nem úgy hallgatom őket, hogy a kedvenceim és akkor csak tőlük, de mindent, mivel olyan is van amelytől csak egy dalt szeretek. Például a Midnight Oil-tól a Beds are burning. De Stingtől szinte mindent szeretek, úgyszintén David Bowie-tól vagy David Coverdal-től.

- Hogyan látod a rockzene jövőjét ebben az elsekélyesedő értékeket felvonultató zeneiparban?

- A rockzene is ugyanúgy átalakul, mint minden. Tudomásul kell venni, hogy az idő pereg és a világ állandóan változik körülöttünk. A rockzene olyan gyors reagálású művészet, ami szinte a pillanatokra reagálni tud. Amikor nehéz az élet, akkor hangosabban szólnak a gitárok. Amikor egy kis jólét van akkor könnyebbé, táncolhatóbbá válik. Én úgy gondolom, hogy az élettel együtt változik a rockzene, de mindig megmarad.

Összeállította: SchEndre

Kérdezett: Szécsi Albert

Leltár ’97

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/5-6-7 Zenebona 

Leltár ’97

            Tudom, hogy egy kicsit késve érkezik ez a “leltár”, ami még csak nem is teljes, de hát mi nem vagyunk Metal Hammer, saját zsebünkre megy a játék és nem kell részletezzem azt sem, hogy itthon valamivel nehezebb hozzájutni a friss albumokhoz, mint Magyarországon.

            Mielőtt az elmúlt év kemény rockzene termését tenném a mérleg serpenyőjébe, hadd említsek meg néhány ‘96-os gyümölcsöt, ami nélkül egy szélesebb látókörű fémhívő gyümölcstálja sem lenne teljes. Ezeknek az egzotikus izű csemegéknek a listája: Anathema: Eternity, Iced Earth: The Dark Saga, Nightingale: The Closing Chronicles, Psychotyc Waltz: Bleeding, Therion: Theli, Black-Out: Esőnap, Wellington: Szabadon. Most pedig íme ’97: az Aerosmith Kilenc életének szerintem nagyobb volt a füstje mint a lángja, bár vannak jó pillanatai (Taste of India), a legtöbb tétel mintha a Get a Grip második része lenne. Bruce Dickinson a grunge kísérletek után (nekem tetszik a Balls to Picasso, a Skunkworks-öt nincs szerencsém ismerni) Adrian Smith ex-Maiden gitárossal olyan albumot hozott össze, hogy egykori társai az Iron Maidenből biza elgondolkozhattak azon, hogy milyen jó lenne őt visszahívni a bandába.

            Aki ismer tudja, hogy az Images and Words megjelenése után mekkora Dream Theater mániákus vagyok. Egy kicsit csalódás is volt számomra, amikor megtudtam, hogy Kevin Moore billentyűs kiszállt a csapatból, így hát kíváncsian vártam az új albumot. A Falling into Infinity-n John Petrucciék egy cseppet sem engedtek a progresszivitásból, viszont a régi albumokról való áthallások és Kevin Moore “szellemének” hiánya egy pontot levon az előző mesterművek csillagos tízeséből. A Fates Warning “A szürke kellemes árnyalatával” érdekes utazást tehetünk Jim Matheos világába és az már hab a tortán, hogy Kevin Moore kezeli a billentyűket. A The Gathering Nighttimes birds-e még színesebb mint az előző Mandylion albumuk, Anneke hangja szívbe markolóan gyönyörű. Kell ennél több a sikerhez?

            Hét évet kellett várni a Judas Priest új albumára…Hányan maradtunk az egyre mostohább sorsú műfaj mellett? A Tim “Ripper” Owensel készült Jugulator sokadik hallgatásra jön be igazán, de megéri a türelmet. Valahogy úgy vagyok vele mint annak idején a Nevermore első albumával. Előbb csak csóváltam a fejem, de végül úgy bejött, hogy – Szarka Josephet idézve – “soha többé nem lehet tőle megszabadulni”. A Megadeth évről-évre bizonyít, a pesti koncertbeszámoló után nem is tudom, még mit írhatnék róluk. Trust, Secret place, Fight for Freedom… kell ennél több ettől a bandától?! Load, Reload. Mi vár még ránk Metallica? Ha Lars szerint az a fejlődés, hogy egyszerűsödnek a dobtémák és szinte az egész albumon egyforma tempó uralkodik akkor én a sok ezer Metallica rajongóval együtt hülye vagyok és nem tudom mi az, hogy Fejlődés. Óriási vitát kavart metalos körökben a Paradise Lost One Second c. albuma is. Persze, hogy nem lehetett egy második Draconian Times, de ha a következő lemezen a samplerek még nagyobb teret kapnak akkor gáz lesz. Amúgy jó album az Egy másodperc. A Hear and now frontier a Queensrÿche-tól nagyszerű progresszív alkotás, csak épp valami plusz hiányzik belőle. A Savatage ‘97-es produkciója, a The wake of Magellan nálam az év albuma vállvetve a Dream Theater-rel. Ezen a lemezen egyesül mindaz, ami a Sava-t naggyá tette: a power gitártémák billentyűvel való fűszerezése, a négyszólamú vokálok, a Sirens-től a Ghost in the ruins-ig minden. A Stratovarius-ban és a Symphony X-ben közös a Dream Theater. Míg az előbbiben a Helloween zenei világa egyesül a DT-vel, addig az utóbbiban Malmsteen és a DT elegye csapódik ki. Természetesen nem szolgai másolásról van szó, mindkét csapat egyéni dallamvilággal rendelkezik. A Tiamat egyértelműen a ‘90-es évek Pink Floydja. Az A Deeper Kind of Slumber zenei nagyságát nincs mit vitatni. A W.A.S.P. visszatérése a Kill Fuck Die albummal nem volt akkora durranás mint ahogy Blackie Lawless beharangozta. Ennyit a külföldi albumokról. Bár számunkra a magyarországi bandák is külföldiek… Albumaikhoz sokkal nehezebb hozzájutni amióta megszűnt a kazetta kalózkodás. Pedig nagyon sok jó produkció került az elmúlt években kiadásra. Abból a kevésből, amit sikerült beszereznem említésre méltó: Black-Out: Ezüst kötet, Junkies: Nihil, Warpigs: Rapid, Wellington: Végtelen dal. Ez utóbbinál személyi változások történtek, talán ezért dallamosabbak a számai... Az Omen-től csak egy dalt láttam-hallottam, A híd-at, de nagyon kíváncsi vagyok az Idegen anyag többi szerzeményeire is.

Úgy érzem, az 1998-as év fontos lesz a magyar rockzene történetében, mivel készül az új Piramis album, a P.Mobil Rudán Joe-val az élen erős anyagot ígér, talán már meg is jelent a Tunyogi Band első lemeze, Szekeres Tamás sem tétlenkedik, márciusra várható a Moby Dick soron következő produkciója és a kisebb, de zeneileg óriási csapatok is szaporodnak, szorgosan és remélhetőleg eredményesen tevékenykednek

Végül evezzünk hazai vizekre. Az az igazság, hogy a román bandák java részét nem igazán kedvelem, mivel hiányolom belőlük az egyéniséget. Kivétel a Phoenix, de ők már “nagy öregek”…Biztos van néhány egyénibb zenekar is, csak éppen nem jutott el hozzám a kazettájuk. Ezért inkább a hazai  magyar zenekarok tevékenységét (úgy mint kazettakiadás) mérlegelem. Az elmúlt évben kazettaalbummal jelentkezett a Horizont, a Psycho Symphony, a Semaphore, a Dant, legalábbis ennyiről van tudomásom. Az utóbbi anyagát még nem hallottam, mivel a terjesztés kritikán aluli, még a másik három zenekar kazija után is elég hosszú utat tettem meg. A Horizont és a Psycho Symphony esetében is a progresszivitáson van a hangsúly, annyi eltéréssel, hogy másfelől közelítenek a dologhoz. Szerintem mind a Dreams (Horizont), mind a Silent fall (P.S.) mérföldkõ a hazai (magyar együttesek) történetében. A sors fintora, hogy mindkét csapat angolul énekel…

‘97-ben is vártam, hogy végre lesz egy Black Hole album is, kiadásra kerül a Kopó Blues Band új anyaga és a Knock-Out is végre előrukkol a második albumával. Talán az idén… Az akadályok jól ismertek: pénzhiány, kialakulatlan terjesztés, kevés reklám, kevés koncert lehetőség és akkor még hol van egy olyan kiadó, amely felvállalja ezen rockbanda produkcióját ebben a mérhetetlen technokráciában…

Csak remélni tudom, hogy az idén legalább olyan szinten kialakul majd az underground élet, mint Magyarországon. Sajnos még azok a műfajok is, amelyek máshol a föld “felszínén” működnek, nálunk underground szinten vannak, vagy még ott sem.

Annyi biztos, hogy a rockvilág ‘98-ban sem lesz szűkebb jó zenékben, legalábbis az előrejelzések szerint. Hinni, bízni és remélni!

                                                                                              SchEndre

“Az élő zenére mindig lesz igény” - interjú Szekeres Tamással-

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/3 Zenebona

“Az élő zenére mindig lesz igény”

- interjú Szekeres Tamással -

            December 16-19 között rövid erdélyi turnét tartott Szekeres Tamás, a neves gitárvirtuóz. Az alábbi beszélgetés a koncertsorozat utolsó állomásán, Székelyudvarhelyen történt. Köszönet érte Horváth Andrásnak és nem utolsó sorban Tamásnak!

- Milyen módon jött létre ez a mini turné és hol maradt a zenekar?

- Gyerekkori barátom dolgozik Brassóban, illetve van egy Eurex nevű cége, amely teljesen más bizniszben “utazik”, képeslapokat terjeszt. Horváth András a nyáron egy beszélgetés alkalmával felvetette, hogy el kéne jönnöm Erdélybe néhány koncertre. Hét éve játszottam először Aradon, azóta valahogy nem is jutott eszembe, hogy erre jöjjek, mivel itt nincs lemezcégem, az albumaimat nem terjesztik és koncertszervezőket sem ismerek. András addig ütötte a vasat, amíg négy koncert létre is jött, a fogadtatás pedig nagyon jó volt. Mi ezt első lépésnek terveztük, remélem folytatása is lesz. Most készül a 10-ik szólólemezem, amit szeretnénk itt is terjeszteni és ezzel párhuzamosan újabb turnét szerveznénk. A zenekar azért maradt otthon, mert ez egy kis költségvetésű promóciós turné, felmérő jellegű dolog volt. A reakciók nagyon jók voltak, ezúttal is köszönöm a közönségnek az érdeklődést – és innentől kezdve csak szervezés kérdése, hogy mikor jövök legközelebb és milyen formában.

- Hogyan sikerült a dec. 12-i első énekes koncerted Magyarországon? Hogyan került a csapatba Ian Parry és hova lett Edwin Balogh?

- Edwin két lemezen is énekelt, de mivel a zenekarom project jellegű, tehát a produkcióban nem minden tagnak van egyenrangú beleszólása, ezúttal vele nem sikerült egyeztetnem a dolgokat. Ian Perry régi barátom, most épp az Elegy zenekarban énekel, melynek csak Japánban 30-40 ezer albuma fogyott el. Őt kértem fel erre a koncertre, ami úgy néz ki, hogy hamarosan lemezen is megjelenik. A koncert Magyarországon valóban az első énekes koncertem volt – egyébként köszönöm a kérdésedet -  jól sikerült, de Németországban, Hollandiában, Belgiumban már többször játszottam énekes turnékat.

- A kemény rocknóták mellett klasszikus darabokat is előadsz. Hogy tudod egyeztetni a két különböző zenei világot?

- Együtt kezdtem a kettőt, szeretem mindkét műfajt és úgy érzem, hogy jól kiegészítik egymást. Számomra ez álprobléma, hiszen nem klasszikus gitározni vagy elektromos gitározni szeretek, hanem gitározni.

- - Szerinted mennyire fontos, hogy egy rockgitáros ismerje a kottát?

- Úgy gondolom, hogy nem elsősorban egy rockgitárosnak van szüksége arra, hogy ismerje a kottát. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez minden muzsikusnak jól jöhet. Hiszen mindenki kaphat egy stúdió- vagy koncertmeghívást, amikor hirtelen eléje tesznek egy kottát. A kotta pedig a kommunikáció egyik formája, ezért az ismerete nagy segítséget és előrelépést jelent.

- Az Omegába hogyan csöppentél bele, hiszen kissé eltérő a zenei irányzatotok?

- Szerintem nem olyan eltérő, hiszen gyerekkoromban nagy Omega rajongó voltam. De a zenén kívűl is szoros köztünk a kapcsolat, mivel a Kóbor Meki stúdiójában dolgozom. Barátok is vagyunk, a zenekaromban például Debreceni Ciki dobol Póka Egon basszusgitározása mellett. Remélem a zeném is tetszik nekik, ezért is választottak maguk közé.

- A ‘90-es években eléggé háttérbe szorult a gitárcentrikus zene. Hogyan látod a jövőjét, hiszen ma már számítógépen is lehet hasonló hangzású zenét készíteni?

- Én még nem hallottam olyan számítógépes albumot, ami megközelítené az Élő gitár hangját, még távolról sem. Az emberek által élőben játszott zenére mindig lesz igény, nyilván az újdonságok ideig-óráig a háttérbe szorítják, de ez engem nem érdekel. Végzem a dolgomat és örvendek, ha ez találkozik az emberek ízlésével. Mint látjuk nincs okom panaszra.

 Kérdezett: Schervenka Endre

ROCK KARÁCSONY GITÁR CSILLAGGAL

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/2 Zenebona 

ROCK KARÁCSONY GITÁR CSILLAGGAL

            Szekeres Tamás december végi rövid erdélyi turnéja számomra és azok számára, akik valamelyik koncerten (Brassóban, Szentgyörgyön, Csíkszeredában, Udvarhelyen) láthatták, hallhatták igazi karácsonyi ajándék volt.

            Az immár hagyományossá váló AMI Rock Karácsony Csíkszeredában színes programmal várta a keményzene még meglévő híveit. Az első zenekar a Korruption a death metal követőit csalogatta a színpad elé. A Diákzenekarok Országos Találkozója óta zeneileg sokat fejlődtek, ezért a halálos fém itthoni rajongóinak kötelező ez a csapat. A nagykárolyi PsychoSymphony egyik hazai kedvencem, ám ezen a koncerten nem igazán jöttek be nálam az első albumuk profin előadott dalai. Talán azért, mert túlságosan vártam Tamást, hiszen a beállás alatt teljesen ráhangolódtam a zenéjére. Ha Mogyorós Attiláék egy-két kedvencü(n)ktől is becsempésznének dalokat a műsorukba, akkor biztos a közönség is jobban venné a nem éppen habkönnyű psychós témákat.

            A Scamp Heart Killers-t látva, hallva mindig az első Skid Row album dalai ugranak be nekem, ami nem véletlen, hiszen Laciék is azt a fajta amerikai hard rockot játsszák, mint amilyent Sebastian Bach és csapata követett el 1989-ben. Ám a Szívgyilkosok a kornak megfelelően keményebben és modernebben nyomják a picit Ozzys ízekkel is felvértezett témákat. Az est meglepetése Szekeres Tamás és a Scamp Heart Killers közös jam sessionje volt, majd Tamás és Sükösd Attila (SHK) gitárpárbaja. Gondolom, ez a kis “párbaj” Attilának a ‘97-es év egyik legnagyobb élményei közé tartozik.

            Sajnos Tamás zenekar nélkül jött el, így az alapok gépről mentek, de így is igazi koncert feeling alakult ki. A gitárorgia a most készülő album két felvételével kezdődött. Két olyan szerzeménnyel, amely demonstrálja, hogy milyen is lesz az új lemez és amely alapján máris rohannék a lemezboltba, hogy az úton-útfélen akaratlanul hallgatott techno-bántotta füleimnek gyógyírként szolgáljanak a fent említett tételek testvérei. Tamás a kétórás programja alatt majd’minden albumáról előadott “meséket” és “csak” gitározott annak ellenére, hogy egy részeg arc többször is bekiabált, hogy énekeljen is valamit. Kár, hogy az ilyen alakok és az AMI kft. egyes rendfenntartói miatt az embernek megkeseredik a szájíze, akármilyen fenomenális legyen az előadás. Paksi Endre szavaival jellemezve az ilyen arcokat: “Hé, ennyi vagy, túl sok indulat, kevés gondolat…” Pedig az AMI klub egy nagyszerű hely, kár, hogy a megyében és környékén nincsenek ilyen szintű klubok. Kisebb-nagyobb nyeremények is gazdára találtak, ugyanis minden belépőjegy egyben tombola is volt. Mivel a fődíjnak többszöri húzás után sem került gazdája, a rádiós ébresztőórát a közönség egyöntetűen az ifjabb Szekeresnek ítélte oda, aki kicsit álmosan, apja biztatására húzogatta a tombolákat. A négy sorsolást a Semaphore bulija követte, amit már nem néztem végig… Bocs fiúk, de Tamás után már csak Satriani jöhetett volna szóba.

           

Másnap (19-én) Udvarhelyen a gitáróra keretében a gyakorláshoz kaphattak tanácsot az érdeklődők, majd részleteket játszott a mester a délutáni klasszikus gitárkoncertjéből. A du. 5-kor kezdődő előadáson Tamás olyan zeneszerzők műveiből játszott, mint J.S. Bach, J.K. Mertz, H. Villa-Lobos, Augustin Barrios és mindezeket kotta nélkül! Az udvarhelyi közönség igazán hálás lehet Tamásnak és a rendezőknek, mivel mind a klasszikus, mind a rockkoncert amolyan karácsinyi ajándék volt, tehát ingyenes. Sajnos a moziteremben nem lehetett kialakítani olyan kontaktust a közönséggel, mint a rock klubban. Így ezen az estén hiányzott az a bizonyos szikra Tamás és közönsége között, ami egy nappal korábban átjárta az AMI klubot. Ráadásul az Unitra hangfalak sem bírták a Gibson hangját, be is adták az unalmast az utolsó két szerzeménynél és a ráadásoknál…Reméljük Tamás visszatér még tájainkra és zenekarát is magával hozza, mivel napjainkban nagy szükség van a színvonalas, technikás zenéjére!

                                                                                              SchEndre

 

A dedikálások a kazettaborítókon egy kicsit megkoptak az évek során :(.

MEGAHALÁL A PECSÁBAN

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1997/24 Zenebona 

MEGAHALÁL A PECSÁBAN

            Hogyha a Megadeth nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy a Megadeth-hez…Hegy azért nem vagyok, de mégis ez a gondolat kapiskált a fejemben, amikor nekivágtam az útnak Budapest felé, hogy egy évben legalább egyszer lássak egy normális koncertet. A meglehetősen borsos árú jeggyel a zsebemben és vegyes érzelmekkel érkeztem a Petőfi Csarnok (PeCsa) elé: “Mi lesz, ha MegaDavék olyan gyengén szerepelnek, mint a ‘93-as Metallicaturnén?”, “Mi lesz, ha…?”stb.

Kapunyitáskor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz az előzenekar, de 8 óra tájában a Carmen hangszerekkel felfegyverkezett legénységének felbukkanása a büfében jelezte, hogy Szizsóék fogják a bemelegítő talpalávalót nyomni. Röpke félórás műsorukra nem igazán figyeltem oda, mivel újdonsült ismerőseimmel éppen a magyar rockzene helyzetét vitattuk. Annyit azért észre lehetett venni, hogy a publikum zöme nem a Carmenért váltott jegyet.

            Egy kis átszerelés, egy intro plussz a Trust bevezető dobtémája és máris ezerrel ment a Szent Háború (Holy War), a Rust in Peace nyitó dala. Utána megállíthatatlanul következtek a Nagyhalál “slágerek”, a sorrendet már nem tudom, de ott volt a Hangar 18, a Train of Consequenses, a Sweating Bullets, a Symphony of Destruction középrészén megspékelve egy kis jameléssel. A franciás ízű A tout le monde-ot unplugged ízesen nyomták, volt is öngyújtó kattogtatás és elérzékenyülés. Az új album legnagyobb dalát, a Secret Place-t nagy meglepetésemre még az első blokkban eljátszották, pedig az ilyen kaliberű dalok általában a ráadásban szoktak helyet kapni. A ‘97-es Cryptic Writings majd’minden tételét eljátszották. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy az előző két albumról (Youthanasia, Countdown to Extinction) csak 2-3 számot nyomtak el, így a koncert elég rövidre sikerült, még két órát sem tartott. Amúgy a ‘deth tagsága láthatóan jól érezte magát. A rövid hajú Dave Ellefson bőgősről minduntalan a Metallicás Jason jutott eszembe, ő is hasonló produkciót nyújtott ‘93-ban az MTK stadionban. Sajnos a túl erősen megdörrenő lábdobok elnyomták a basszusgitárt, így nem lehetett annyira élvezni Ellefson zseniális játékát, mint amennyire vokálozása színesítette a főnök Dave, élőben nem éppen topon lévő hangját, amit még samplerrel is megtámogattak. A “polipkarú” Nick Menza játéka 100-szor jobb volt, mint a ‘tallicás kollégája, bizonyos Lars Ulrich dobolgatása a félresikerült Load albumon. A megrövidült hajú Marty Friedman szólói ugyanúgy ott voltak, mint az albumokon, kivéve a ráadásban elnyomott Peace Sells-el összeboronált FFF szólóját, aminek a feelingje sehol sem volt. Inkább valami maszatos, zajos akármi áradt a hangfalakból, mint az a csodálatos szóló. Egyébként Marty különszámát sem tudtam sokra értékelni, mivel semmi különlegességet nem látok abban, hogy egyet riffel, majd hujjogtatásra biztatja a közönséget. Egy ilyen szintű gitároshoz nem méltó az ilyesmi. Tanácsért inkább a bőgős kollégájához kellett volna fordulnia, mivel Eleffson megmutatta az öthúrosán, hogy ő hogyan is képzel el egy kis játszadozást a gitár nyakán.

            Számomra külön élmény volt, hogy "vállvetve" “lábujjhegyeztünk” Sipivel, az Irigy Hónaljmirigy énekesével, a színpadon zajló események pontosabb nyomon követése végett. A buli végén Dave búcsúzóul megígérte, hogy látjuk még egymást… Remélem  közelebbi tájakon.

                                                                                  SchEndre

 Sípos Péter (Irigy Hónaljmirigy) aláírása a Megadeth jegyemen, aki a koncertet mögöttem/mellettem követte...