megjelent: Rockpolis / RM Média, írta: Sebesi Attila
METALLICA SPECIAL koncert Marosvásárhely
- A.S.A terem, 2006. május 26. -
Teljesen meglepetésszerűen egy embertelenül hatalmas, egyszemélyes
Pantera buliba keveredtem péntek du., május 26.-án. Mivel ki kellett menjek a
civilizációba, Warrel Dane Furier-sorba fejtett hangjával csillapítottam magam,
azért, hogy ne legyek annyira feltűnő az úton, mikor még mindig Dimebag
riffjeire szökdösök. Nem jött össze, mert Nevermore-ra szökdöstem a villámszagú
szélben. Barátom, Bőr Jack, és én fehéren virítottunk a Halott Nadrágokban este
nyolckor a marosvásárhelyi A.S.A. teremben. Vártunk egy keveset, hogy kezdődjön
a Metallica Special koncert. A rendezvény célja a Cover, marosvásárhelyi
zenekar, úgymond népszerűsítése volt, és mint minden rendezvénynek, a közönség
szórakoztatása.
Amíg a “Tomorrow Turned Into Yesterday”-t dúdolgattam, színpadra vonult
a Trafik TBC, Bólyai Farkas Líceum öt diákjából összehozott csapat. Koruk
ellenére jól játszottak, sőt. Eléggé gyenge volt a hangosításuk, de ki lehetett
bírni, mert csak egy néhány szám erejéig maradtak a színpadon. Nekem tetszett
az, hogy saját szerzeményeket is előadtak, és az hogy van lehetőségük játszani
közönség előtt, ezt szinte irigyeltem. Stílusuk: nem tudom, azaz amolyan nem
bulizós, suhanc gyerekeknek való darabokat játszottak, amiket szinte bárhol
lehet hallani. A záró nótájuk már dögösebben megszólalt (már amennyire
lehetett), a Queens of The Stone Age – Mexico.
Nagy reményeket adó zenei bejátszás után a Cover egy nagyon erőtlen
lendülettel indított. Ahogy telt az idő, fokozatosan ébredtek rá arra, hogy
a színpadon vannak. De az elfoglalt
talpalatnyi zöld szőnyegükről nem tágítottak. Zenei tudásukat és tehetségüket
nem lehet megkérdőjelezni, de hiába mindez, ha nem jön le a színpadról az a
valami, ami beindítja a közönséget. Az első egy-két Hammett szólóba bele is
untam. Oh, mennyire hiányzott az anyukám…
Aztán a szemem sarkából észrevettem,
hogy a biztonságiak itt is akcióba lendültek. Istenem, bárcsak ne lenne bűn a
gyilkosság, és lett volna két revolverem. El is vették a kedvem rendesen a fent
említett, agyban nem bővelkedő delikvensek a bulitól. De aztán a ronggyá
hallgatott kazikról ismerős Metallica dallamok jó kedvre derítettek - ami
igencsak nehéz volt egy Pantera “buli” után - mint például: For Whom The Bell
Tolls, One, Sad But True, Fuel és Fade To Black. Kis idő elteltével már a basszusgitáros,
Karesz, kisebb-nagyobb utakat tett meg a színpad jobbján, de összejátszások nem
voltak a gitárosok között, mindenki megvolt a maga hangszerével és “hatalmas”
mozgóterével. Többet kellene léggitározzanak a tükör előtt, és törölközõbe
ordibáljanak. Hiányoltam a színpadi hajalást (erre csak Karesz lett volna
alkalmas) és bulit, amit egyes zenekarok igen jól csinálnak. Oh, egyetlen
Finntroll, mikor zúzhatom szét az agyam? A százötven egyénből összegyűlt fekete
sereg viszont hajalgatott szépen, megértem őket, volt is amire. Egyes részeknél
nem is lett volna szükség énekesre, annyira jól énekeltek. Bárcsak az én
gyerekkoromban is létezett volna Transylvania Music és rendezett volna ilyen
koncertecskéket. Ahogy kint halványult a napfény, úgy fáradt a zenekar. El is
mentek volna sörözni, ha a közönség nem lett volna annyira ragaszkodó, hogy
háromszor-négyszer is visszahívja őket egy dalocskára, de végül mindig kettő
lett belőle. Szinte meglepetten, de mégis számítva eme buzgóságra, játszottak
tovább. Így bónusz dalként kaptuk a Die, Die My Darling-ot is, és búcsúdalként
a Stone Cold Crazy-t. Reménykedve füleltem, hogy nem-e a Seek and Destroy is
terítékre kerül. Hát nem történt semmi efajta csoda, de nem is bánom, mert így
is jó volt ez a péntek este is, leszámítva a biztonságiak fontoskodását. Mennyire
utálom őket…
Sebesi Attila
