P.Mobil-Kárpátia-S.I.C.K.-István, a Király (részlet) - 2006. április 8., Marosvásárhely, Sportcsarnok

megjelent: Rockpolis / RM Média, írta: Sebi Attus 

P.Mobil-Kárpátia-S.I.C.K.-István, a Király (részlet)
- 2006. április 8., Marosvásárhely, Sportcsarnok -

Szombat délután, április 8-án, 17 óra magasságában magamra húztam az egyik mosásra ítélt nadrágomat, felvettem a legkevésbé kímélt pólómat, és hogy véletlenül se tudjon ártani nekem a még hűvös szél, felvettem leghűebb barátomat, Bőr Jack-et. Úgy 5 perc múlva, már cipővel a lábamon, az utca porát belélegezve, siettem a marosvásárhelyi Sportcsarnokba, ahol 1 óra múlva kezdődött az Erdély Turné néven beharangozott István, a Király rockopera, Kárpátia és P.Mobil koncertek a S.I.C.K. előzenekarral. A célom felé haladva, egyetlen verssor kergette önmagát a fejemben: "Megfagyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán". Talán még egy pulóvert magamra vehettem volna.

Célomhoz érve a béke jelével köszöntöttem maroknyi ismerősömet, aztán a kapunyitásra várva, hagytam, hogy a nap beragyogja álmos arcomat. Egy kevés magány után bent voltam az előcsarnokban, ahol nem volt különösebb tolongás. A megszokott várakozás után színpadon volt a marosvásárhelyi S.I.C.K. négy tagú zenekar. Talán a második nyilvános fellépésük volt Vásárhelyen, ha ez így van, akkor én szem- és fültanúja voltam mindkettőnek. A fiúk a thrash-re esküsznek, de még messze állnak tőle. A borzasztó akusztikájú teremben nem sikerült megmutatniuk, hogy mire is képesek. Meglepett engem a szövegviláguk, mert nem ilyen szövegekre számítottam, emlékeztem. A szövegek talán azért voltak hazafias mondanivalóval átitatva, hogy zenéjük ne lógjon ki a rendezvény hangulatából. Amúgy feltalálták magukat a színpadon, de korántsem annyira "betegek" amilyennek látszanak, vagy amilyennek látszani akarnak. Mindenesetre az éneken sürgősen javítani kell. Ahogy látom, még fogunk róluk hallani. Tetszik a törekvésük.

Egy rövid szünet után, ami elengedhetetlen volt egy szörnyen minőségtelen zajfergeteg után (itt nem a zene minőségére gondolok), színpadon voltak a kaposvári színészek a Roxinházból a díjnyertes "Gyarló az ember" című produkciójukkal. Eléggé szomorú és undorító az, hogy mennyire szétmarcangolják egyes emberek a magyar nép egyik ereklyéjét, az "István, a Király" rockoperát, csak azért hogy megmutassák önmagukat. A műsor tiszteletére, kényelembe helyezte magát, aki melegedni szeretett volna a tábortűz mellett, amely melegséggel töltötte volna el kihűlt, vagy éppen izzó nemzeti öntudatukat. Egy torz világkép lebegett ekkor előttem, amiben valami korcs Istenkép volt egy nemzet előtt, és a valóságtól elvakulva, imádták azt buzgón hősi tetteiért. Talán a színpad kicsiny mérete és alacsony magaslata váltotta ki belőlem ezt az érzést. A zenét a digitális Krisztus szolgáltatta, a ráénekelt ének viszont tiszta volt. A színpadon a legszimpatikusabb szereplő a Sámán volt, mert eszembe jutott róla Grandpierre Attila, a VágtázóHalottKém és emiatt az Éden Visszahódítása egyik darabját dúdoltam. Merengésem ideje alatt a színpadon szépen öltözött menyecskék és férfiak táncolták az ismerős koreográfiát. A nézők sorait végig fésűlve szemeimmel, láttam, hogy igencsak élvezi a nép amit lát, és a színpad előtt összegyűlt tömeg is dúdolgatja az "eposz" dallamait. Főleg a gitárcentrikus részek arattak nagyobb sikert. Órámat figyelve, tűnődtem, hogy már régen fel kellett volna négyelniük Koppányt. De aztán megtörtént a "csoda", ahogyan az megvan írva a Nagykönyvben. Remélem, voltak, akik jobban értékelték, és élvezték az előadást, mint én (a szervezők és a szereplők miatt).  
A hazafias indulókra és erőt adó forrásvízre szomjazó ezres osztag nagy része a színpad előtt volt, amikor a Kárpátia színpadra lépett. Szították is a népet, ahogyan azt csak ők tudják, de szittya harcos őseink nem ilyen elveket hajkurásztak. Ilyenek vagyunk mi, csak nyaldossuk a sebeinket, mint egy sebzett eb, siránkozunk a múlton. A zenekar hangzása tisztább volt mint az előző két csoporté, de ez sem volt elegendő. Hangszerelésükre jellemző a népzenei dallam és szövegvilág, ami nagyon tetszett, az a basszusjáték volt. A dob ismétlődő, monoton kettő-négye hamar próbára tette emberi türelmem, így hát feldúlva, hátat fordítottam a színpadnak, és hagytam, hogy az est hűvöse belémharapjon. Mivelhogy nem akartam lemaradni semmiről, hamar visszatértem a gyülekező helyre, ahol mint harcra buzdító szónoklatok, úgy hangzottak el egymás után a dalok. Lobogtak a nemzeti zászlók, forogtak a fejek, izzadtságszag keveredett bele a szivarfüstbe, közben koncertidejük lassan lejárt. Még egy utolsó dalt együtt énekeltek a közönséggel és elhagyták a harcteret azzal a szemráhányással, hogy hol vannak a székelyek, Erdély volt rájuk bízva.  

Végre színpadon volt a legenda, az örökmozgó, a Perpetum Mobile, a P.Mobil. A koncert első fele alatt mind az volt az érzésem, hogy Schuster mester nagyon visszahúzódott volt. De aztán lassan-lassan túltette magát a "szégyenlőségen" és mindenféle grimasszal és bohóckodásával jókedvre derített. Az előadáson terítékre került a Kutyából szalonna, aztán könyörögtek, hogy dugja már valaki őket a kettő-húszba. Az úton továbbhaladva megérkeztek az Acélvárosba. Rudán "Torok" Joe megint az ámulatba ejtett hangjával, mikor a Vonat haladt velü(n)k lefelé, egyenesen, a pokolba. Joe mantrája felállította a hátamon a szőrt, aztán Schuster halálhörgése verejtéket szorított a homlokomra. Az az éjszaka tényleg a Főnix éjszakája volt. Ha minden ennyire jó dolgot, mint a Kétforintos dalt, 2 forintért lehetne megkapni, akkor nem is lenne szüksége az embernek másra csak egy Heavy Medalra.  

Hihetetlen, hogy mennyi erő van még mindig ebben a zenekarban, nem hiába van a név. Mégis igaz, hogy a rock'n'roll és a whiskey tartósítja az embert (Killmister). Ezért, végignézve a P.Mobilt, amint zenélt a színpadon, arra a következtetésre jutottam, hogy megérte megfogadni azt, hogy az is maradok aki vagyok..., egy rock'n'roller. Sajnálni való dolog, hogy borzasztó hangzásban kellett végigfülelni egy ilyen zenekar színpadi előadását. Úgy mindent összevetve nem bánom, hogy elmentem erre a rendezvényre, de következőkor már meggondolom, hogy megérdemli-e az a Sportcsarnok az én 15 lejem?