Album, demó ismertető / Interjú / Beszámoló / Zenekar bemutatás

Leltár ’97

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/5-6-7 Zenebona 

Leltár ’97


            Tudom, hogy egy kicsit késve érkezik ez a “leltár”, ami még csak nem is teljes, de hát mi nem vagyunk Metal Hammer, saját zsebünkre megy a játék és nem kell részletezzem azt sem, hogy itthon valamivel nehezebb hozzájutni a friss albumokhoz, mint Magyarországon.
            Mielőtt az elmúlt év kemény rockzene termését tenném a mérleg serpenyőjébe, hadd említsek meg néhány ‘96-os gyümölcsöt, ami nélkül egy szélesebb látókörű fémhívő gyümölcstálja sem lenne teljes. Ezeknek az egzotikus izű csemegéknek a listája: Anathema: Eternity, Iced Earth: The Dark Saga, Nightingale: The Closing Chronicles, Psychotyc Waltz: Bleeding, Therion: Theli, Black-Out: Esőnap, Wellington: Szabadon. Most pedig íme ’97: az Aerosmith Kilenc életének szerintem nagyobb volt a füstje mint a lángja, bár vannak jó pillanatai (Taste of India), a legtöbb tétel mintha a Get a Grip második része lenne. Bruce Dickinson a grunge kísérletek után (nekem tetszik a Balls to Picasso, a Skunkworks-öt nincs szerencsém ismerni) Adrian Smith ex-Maiden gitárossal olyan albumot hozott össze, hogy egykori társai az Iron Maidenből biza elgondolkozhattak azon, hogy milyen jó lenne őt visszahívni a bandába.
            Aki ismer tudja, hogy az Images and Words megjelenése után mekkora Dream Theater mániákus vagyok. Egy kicsit csalódás is volt számomra, amikor megtudtam, hogy Kevin Moore billentyűs kiszállt a csapatból, így hát kíváncsian vártam az új albumot. A Falling into Infinity-n John Petrucciék egy cseppet sem engedtek a progresszivitásból, viszont a régi albumokról való áthallások és Kevin Moore “szellemének” hiánya egy pontot levon az előző mesterművek csillagos tízeséből. A Fates Warning “A szürke kellemes árnyalatával” érdekes utazást tehetünk Jim Matheos világába és az már hab a tortán, hogy Kevin Moore kezeli a billentyűket. A The Gathering Nighttimes birds-e még színesebb mint az előző Mandylion albumuk, Anneke hangja szívbe markolóan gyönyörű. Kell ennél több a sikerhez?
            Hét évet kellett várni a Judas Priest új albumára…Hányan maradtunk az egyre mostohább sorsú műfaj mellett? A Tim “Ripper” Owensel készült Jugulator sokadik hallgatásra jön be igazán, de megéri a türelmet. Valahogy úgy vagyok vele mint annak idején a Nevermore első albumával. Előbb csak csóváltam a fejem, de végül úgy bejött, hogy – Szarka Josephet idézve – “soha többé nem lehet tőle megszabadulni”. A Megadeth évről-évre bizonyít, a pesti koncertbeszámoló után nem is tudom, még mit írhatnék róluk. Trust, Secret place, Fight for Freedom… kell ennél több ettől a bandától?! Load, Reload. Mi vár még ránk Metallica? Ha Lars szerint az a fejlődés, hogy egyszerűsödnek a dobtémák és szinte az egész albumon egyforma tempó uralkodik akkor én a sok ezer Metallica rajongóval együtt hülye vagyok és nem tudom mi az, hogy Fejlődés. Óriási vitát kavart metalos körökben a Paradise Lost One Second c. albuma is. Persze, hogy nem lehetett egy második Draconian Times, de ha a következő lemezen a samplerek még nagyobb teret kapnak akkor gáz lesz. Amúgy jó album az Egy másodperc. A Hear and now frontier a Queensrÿche-tól nagyszerű progresszív alkotás, csak épp valami plusz hiányzik belőle. A Savatage ‘97-es produkciója, a The wake of Magellan nálam az év albuma vállvetve a Dream Theater-rel. Ezen a lemezen egyesül mindaz, ami a Sava-t naggyá tette: a power gitártémák billentyűvel való fűszerezése, a négyszólamú vokálok, a Sirens-től a Ghost in the ruins-ig minden. A Stratovarius-ban és a Symphony X-ben közös a Dream Theater. Míg az előbbiben a Helloween zenei világa egyesül a DT-vel, addig az utóbbiban Malmsteen és a DT elegye csapódik ki. Természetesen nem szolgai másolásról van szó, mindkét csapat egyéni dallamvilággal rendelkezik. A Tiamat egyértelműen a ‘90-es évek Pink Floydja. Az A Deeper Kind of Slumber zenei nagyságát nincs mit vitatni. A W.A.S.P. visszatérése a Kill Fuck Die albummal nem volt akkora durranás mint ahogy Blackie Lawless beharangozta. Ennyit a külföldi albumokról. Bár számunkra a magyarországi bandák is külföldiek… Albumaikhoz sokkal nehezebb hozzájutni amióta megszűnt a kazetta kalózkodás. Pedig nagyon sok jó produkció került az elmúlt években kiadásra. Abból a kevésből, amit sikerült beszereznem említésre méltó: Black-Out: Ezüst kötet, Junkies: Nihil, Warpigs: Rapid, Wellington: Végtelen dal. Ez utóbbinál személyi változások történtek, talán ezért dallamosabbak a számai... Az Omen-től csak egy dalt láttam-hallottam, A híd-at, de nagyon kíváncsi vagyok az Idegen anyag többi szerzeményeire is.
Úgy érzem, az 1998-as év fontos lesz a magyar rockzene történetében, mivel készül az új Piramis album, a P.Mobil Rudán Joe-val az élen erős anyagot ígér, talán már meg is jelent a Tunyogi Band első lemeze, Szekeres Tamás sem tétlenkedik, márciusra várható a Moby Dick soron következő produkciója és a kisebb, de zeneileg óriási csapatok is szaporodnak, szorgosan és remélhetőleg eredményesen tevékenykednek
Végül evezzünk hazai vizekre. Az az igazság, hogy a román bandák java részét nem igazán kedvelem, mivel hiányolom belőlük az egyéniséget. Kivétel a Phoenix, de ők már “nagy öregek”…Biztos van néhány egyénibb zenekar is, csak éppen nem jutott el hozzám a kazettájuk. Ezért inkább a hazai  magyar zenekarok tevékenységét (úgy mint kazettakiadás) mérlegelem. Az elmúlt évben kazettaalbummal jelentkezett a Horizont, a Psycho Symphony, a Semaphore, a Dant, legalábbis ennyiről van tudomásom. Az utóbbi anyagát még nem hallottam, mivel a terjesztés kritikán aluli, még a másik három zenekar kazija után is elég hosszú utat tettem meg. A Horizont és a Psycho Symphony esetében is a progresszivitáson van a hangsúly, annyi eltéréssel, hogy másfelől közelítenek a dologhoz. Szerintem mind a Dreams (Horizont), mind a Silent fall (P.S.) mérföldkõ a hazai (magyar együttesek) történetében. A sors fintora, hogy mindkét csapat angolul énekel…
‘97-ben is vártam, hogy végre lesz egy Black Hole album is, kiadásra kerül a Kopó Blues Band új anyaga és a Knock-Out is végre előrukkol a második albumával. Talán az idén… Az akadályok jól ismertek: pénzhiány, kialakulatlan terjesztés, kevés reklám, kevés koncert lehetőség és akkor még hol van egy olyan kiadó, amely felvállalja ezen rockbanda produkcióját ebben a mérhetetlen technokráciában…
Csak remélni tudom, hogy az idén legalább olyan szinten kialakul majd az underground élet, mint Magyarországon. Sajnos még azok a műfajok is, amelyek máshol a föld “felszínén” működnek, nálunk underground szinten vannak, vagy még ott sem.
Annyi biztos, hogy a rockvilág ‘98-ban sem lesz szűkebb jó zenékben, legalábbis az előrejelzések szerint. Hinni, bízni és remélni!
                                                                                              SchEndre



“Az élő zenére mindig lesz igény” - interjú Szekeres Tamással-

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/3 Zenebona

“Az élő zenére mindig lesz igény”
- interjú Szekeres Tamással -

            December 16-19 között rövid erdélyi turnét tartott Szekeres Tamás, a neves gitárvirtuóz. Az alábbi beszélgetés a koncertsorozat utolsó állomásán, Székelyudvarhelyen történt. Köszönet érte Horváth Andrásnak és nem utolsó sorban Tamásnak!
- Milyen módon jött létre ez a mini turné és hol maradt a zenekar?


- Gyerekkori barátom dolgozik Brassóban, illetve van egy Eurex nevű cége, amely teljesen más bizniszben “utazik”, képeslapokat terjeszt. Horváth András a nyáron egy beszélgetés alkalmával felvetette, hogy el kéne jönnöm Erdélybe néhány koncertre. Hét éve játszottam először Aradon, azóta valahogy nem is jutott eszembe, hogy erre jöjjek, mivel itt nincs lemezcégem, az albumaimat nem terjesztik és koncertszervezőket sem ismerek. András addig ütötte a vasat, amíg négy koncert létre is jött, a fogadtatás pedig nagyon jó volt. Mi ezt első lépésnek terveztük, remélem folytatása is lesz. Most készül a 10-ik szólólemezem, amit szeretnénk itt is terjeszteni és ezzel párhuzamosan újabb turnét szerveznénk. A zenekar azért maradt otthon, mert ez egy kis költségvetésű promóciós turné, felmérő jellegű dolog volt. A reakciók nagyon jók voltak, ezúttal is köszönöm a közönségnek az érdeklődést – és innentől kezdve csak szervezés kérdése, hogy mikor jövök legközelebb és milyen formában.
- Hogyan sikerült a dec. 12-i első énekes koncerted Magyarországon? Hogyan került a csapatba Ian Parry és hova lett Edwin Balogh?
- Edwin két lemezen is énekelt, de mivel a zenekarom project jellegű, tehát a produkcióban nem minden tagnak van egyenrangú beleszólása, ezúttal vele nem sikerült egyeztetnem a dolgokat. Ian Perry régi barátom, most épp az Elegy zenekarban énekel, melynek csak Japánban 30-40 ezer albuma fogyott el. Őt kértem fel erre a koncertre, ami úgy néz ki, hogy hamarosan lemezen is megjelenik. A koncert Magyarországon valóban az első énekes koncertem volt – egyébként köszönöm a kérdésedet -  jól sikerült, de Németországban, Hollandiában, Belgiumban már többször játszottam énekes turnékat.
- A kemény rocknóták mellett klasszikus darabokat is előadsz. Hogy tudod egyeztetni a két különböző zenei világot?
- Együtt kezdtem a kettőt, szeretem mindkét műfajt és úgy érzem, hogy jól kiegészítik egymást. Számomra ez álprobléma, hiszen nem klasszikus gitározni vagy elektromos gitározni szeretek, hanem gitározni.

- - Szerinted mennyire fontos, hogy egy rockgitáros ismerje a kottát?
- Úgy gondolom, hogy nem elsősorban egy rockgitárosnak van szüksége arra, hogy ismerje a kottát. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez minden muzsikusnak jól jöhet. Hiszen mindenki kaphat egy stúdió- vagy koncertmeghívást, amikor hirtelen eléje tesznek egy kottát. A kotta pedig a kommunikáció egyik formája, ezért az ismerete nagy segítséget és előrelépést jelent.
- Az Omegába hogyan csöppentél bele, hiszen kissé eltérő a zenei irányzatotok?
- Szerintem nem olyan eltérő, hiszen gyerekkoromban nagy Omega rajongó voltam. De a zenén kívűl is szoros köztünk a kapcsolat, mivel a Kóbor Meki stúdiójában dolgozom. Barátok is vagyunk, a zenekaromban például Debreceni Ciki dobol Póka Egon basszusgitározása mellett. Remélem a zeném is tetszik nekik, ezért is választottak maguk közé.
- A ‘90-es években eléggé háttérbe szorult a gitárcentrikus zene. Hogyan látod a jövőjét, hiszen ma már számítógépen is lehet hasonló hangzású zenét készíteni?
- Én még nem hallottam olyan számítógépes albumot, ami megközelítené az Élő gitár hangját, még távolról sem. Az emberek által élőben játszott zenére mindig lesz igény, nyilván az újdonságok ideig-óráig a háttérbe szorítják, de ez engem nem érdekel. Végzem a dolgomat és örvendek, ha ez találkozik az emberek ízlésével. Mint látjuk nincs okom panaszra.
 Kérdezett: Schervenka Endre


ROCK KARÁCSONY GITÁR CSILLAGGAL

megjelent: EURÓPAI IDŐ 1998/2 Zenebona 
ROCK KARÁCSONY GITÁR CSILLAGGAL


            Szekeres Tamás december végi rövid erdélyi turnéja számomra és azok számára, akik valamelyik koncerten (Brassóban, Szentgyörgyön, Csíkszeredában, Udvarhelyen) láthatták, hallhatták igazi karácsonyi ajándék volt.
            Az immár hagyományossá váló AMI Rock Karácsony Csíkszeredában színes programmal várta a keményzene még meglévő híveit. Az első zenekar a Korruption a death metal követőit csalogatta a színpad elé. A Diákzenekarok Országos Találkozója óta zeneileg sokat fejlődtek, ezért a halálos fém itthoni rajongóinak kötelező ez a csapat. A nagykárolyi PsychoSymphony egyik hazai kedvencem, ám ezen a koncerten nem igazán jöttek be nálam az első albumuk profin előadott dalai. Talán azért, mert túlságosan vártam Tamást, hiszen a beállás alatt teljesen ráhangolódtam a zenéjére. Ha Mogyorós Attiláék egy-két kedvencü(n)ktől is becsempésznének dalokat a műsorukba, akkor biztos a közönség is jobban venné a nem éppen habkönnyű psychós témákat.
            A Scamp Heart Killers-t látva, hallva mindig az első Skid Row album dalai ugranak be nekem, ami nem véletlen, hiszen Laciék is azt a fajta amerikai hard rockot játsszák, mint amilyent Sebastian Bach és csapata követett el 1989-ben. Ám a Szívgyilkosok a kornak megfelelően keményebben és modernebben nyomják a picit Ozzys ízekkel is felvértezett témákat. Az est meglepetése Szekeres Tamás és a Scamp Heart Killers közös jam sessionje volt, majd Tamás és Sükösd Attila (SHK) gitárpárbaja. Gondolom, ez a kis “párbaj” Attilának a ‘97-es év egyik legnagyobb élményei közé tartozik.
            Sajnos Tamás zenekar nélkül jött el, így az alapok gépről mentek, de így is igazi koncert feeling alakult ki. A gitárorgia a most készülő album két felvételével kezdődött. Két olyan szerzeménnyel, amely demonstrálja, hogy milyen is lesz az új lemez és amely alapján máris rohannék a lemezboltba, hogy az úton-útfélen akaratlanul hallgatott techno-bántotta füleimnek gyógyírként szolgáljanak a fent említett tételek testvérei. Tamás a kétórás programja alatt majd’minden albumáról előadott “meséket” és “csak” gitározott annak ellenére, hogy egy részeg arc többször is bekiabált, hogy énekeljen is valamit. Kár, hogy az ilyen alakok és az AMI kft. egyes rendfenntartói miatt az embernek megkeseredik a szájíze, akármilyen fenomenális legyen az előadás. Paksi Endre szavaival jellemezve az ilyen arcokat: “Hé, ennyi vagy, túl sok indulat, kevés gondolat…” Pedig az AMI klub egy nagyszerű hely, kár, hogy a megyében és környékén nincsenek ilyen szintű klubok. Kisebb-nagyobb nyeremények is gazdára találtak, ugyanis minden belépőjegy egyben tombola is volt. Mivel a fődíjnak többszöri húzás után sem került gazdája, a rádiós ébresztőórát a közönség egyöntetűen az ifjabb Szekeresnek ítélte oda, aki kicsit álmosan, apja biztatására húzogatta a tombolákat. A négy sorsolást a Semaphore bulija követte, amit már nem néztem végig… Bocs fiúk, de Tamás után már csak Satriani jöhetett volna szóba.
           
Másnap (19-én) Udvarhelyen a gitáróra keretében a gyakorláshoz kaphattak tanácsot az érdeklődők, majd részleteket játszott a mester a délutáni klasszikus gitárkoncertjéből. A du. 5-kor kezdődő előadáson Tamás olyan zeneszerzők műveiből játszott, mint J.S. Bach, J.K. Mertz, H. Villa-Lobos, Augustin Barrios és mindezeket kotta nélkül! Az udvarhelyi közönség igazán hálás lehet Tamásnak és a rendezőknek, mivel mind a klasszikus, mind a rockkoncert amolyan karácsinyi ajándék volt, tehát ingyenes. Sajnos a moziteremben nem lehetett kialakítani olyan kontaktust a közönséggel, mint a rock klubban. Így ezen az estén hiányzott az a bizonyos szikra Tamás és közönsége között, ami egy nappal korábban átjárta az AMI klubot. Ráadásul az Unitra hangfalak sem bírták a Gibson hangját, be is adták az unalmast az utolsó két szerzeménynél és a ráadásoknál…Reméljük Tamás visszatér még tájainkra és zenekarát is magával hozza, mivel napjainkban nagy szükség van a színvonalas, technikás zenéjére!
                                                                                              SchEndre

A dedikálások a kazettaborítókon egy kicsit megkoptak az évek során :(.